Sziasztok Kedves Olvasóim!
Végre visszatértem a blogok világába, egy thriller történettel. A blog főszereplő Jordan Boulet-viau, de a nevét a személyiségi jogok miatt megváltoztattam. A történet teljesen fiktív, minden az én képzeletem és Jordy tiktok videóinak a műve. Remélem tetszeni fog a prológus, ha van véleményed kérlek ne tartsd magadban.
xoxo; Ariana D.
Az út hosszú, és rendkívül fárasztó volt. Még sosem ültem ennyi ideig autóban. A felét végig aludtam, csak akkor néztem fel, amikor Lindsay rázogatni kezdte a vállamat, és visító hangon azt kiabálta “itt vagyunk”. Nagy nehezen rávettem magam, hogy feljebb csússzak az ülésen. Kibámultam az ablakon, és megláttam az elém táruló gyönyörű tájat. Lindsaynek igaza volt. Kanada gyönyörű. Jól tettük, hogy ide jelentkeztünk. Hatalmas szerencsénkre a nagynénje kanadai, Québecben lakik, és megengedte, hogy nála lakjunk, amíg tart a félév.
- Jess, el sem hiszem, hogy itt vagyunk! - ujjongott vörös üstökű barátnőm. Gyönyörű hajzuhataga az arcába hullott, ahogy próbálja minél jobban kidugni a fejét az ablakon, hogy le ne maradjon semmiről.
- Ez csak Kanada, kincsem - szólt hátra Mr. Hart, Linds édesapja. Ragaszkodott hozzá, hogy ő hozzon el minket - csak öt órára van az otthontól - mondta kedves mosollyal az arcán. Tény, hogy kocsival Manchestertől annyi, de Lindsey nem is emiatt örült ennek annyira. Már nagyon várta, hogy elszabadulhasson otthonról. Az utóbbi időben túl sok atrocitás érte,és némelyiket elég nehezen tudta feldolgozni.
- De akkor is apaaa - nyújtotta el a szót, én meg rávigyorogtam. Nem voltam az az utazgatós típus. Szerettem a szobám rejtekében olvasgatni a kedvenc könyvemet, vagy kávézni a barátaimmal, de még sosem tettem ki a lábam a városból mostanáig. Volt valami ijesztő az újban.
- Jól van lányok - lelassultunk, majd a kocsi megállt alattunk. Egy szép, kertes ház előtt álltunk meg. Hatalmas elő- és hátsó kerttel rendelkezett, a gyep pedig a zöld egyik még felfedezetlen árnyalatában pompázott. Fehér leces kerítéssel vették körbe az egészet. A verandán egy pad állt, amin ott ült Lindsay nagynénje, Caroline. Már találkoztam vele egyszer-kétszer. Sokat járt Lindsayékhez, főleg az ünnepekkor. Egyedülálló nő, gyakran elgondolkodom, hogy vajon a betegsége, vagy a természete miatt nem talál maga mellé férfit. Szájából egy félig szítt cigaretta lógott ki, haja kócos kontyba volt fogva a feje tetejére. Az arca nagyon hasonlított Lindsayére, csak neki nem volt tele az arca vörös szeplőkkel.
- Hát szervusztok, édeseim - hatalmas mosollyal az arcán vágtatott le hozzánk, elnyomta a cigit a postaládája tetején, és bele dobta a hamusba, ami ugyan ott volt - annyira örülök nektek! Már nagyon vártalak titeket - mondta, és a karjánál fogva húzta ki Lindseyt a kocsiból, majd magához ölelte. Mr. Hart óvatosan kivonta lányát a szorításból, és megölelte a húgát. Én lassan lépdeltem oda hozzá. Nem tudtam pontosan, hogy hogyan kellene köszönnöm neki, hiszen nem a rokonom, de már találkoztunk párszor.
- Szia, Care néni - köszöntem tétován, mire elém lépett és magához ölelt.
- Gyönyörű vagy - mondta nekem, amikor elengedett, és megsimogatta az egyik rózsaszín tincsem - gyertek, menjünk be, csináltam limonádét, citromsziruppal - kacsintott rám és barátnőmre, aki már előre is rohant, hogy mihamarabb lecsaphasson az italra. Már a veranda tetején álltam, amikor elfogott valami különös érzés. Tudjátok, amikor úgy érzed, hogy valaki figyel. Körbenéztem, és akkor láttam meg őt. A kerítés másik oldalán állt, karba font kézzel, barna szemét egyenesen rám szegezte. Amikor a tekintetünk találkozott, szája mosolyra húzódott, én pedig éreztem, hogy elvörösödöm lányos zavaromban.
- Mi a helyzet? - kérdezte hirtelen. Kellett pár másodperc, mire felfogtam, hogy mit akar.
- Jó minden - válaszoltam neki, s láttam, hogy egy pillanatra értetlenség váltja fel az arcára kiülő mosolyt - Na, szia! - intek, és belépek az ajtón, Lindsey a kezembe nyom egy pohárnyi limonádét, én pedig belekortyolok, de a szívem még most is hevesen ver.
